Sola Scriptura



A reformátorok – Luther, Kálvin, Zwingli, Turretin és a többiek – meggyõzõdéssel vallották, hogy két alapigazság áll reformátori erõfeszítések középpontjában. Ez a két alapigazság a Sola Scriptura és a Sola Fide. Az azóta eltelt évszázadokban sem változott a helyzet. Az evangéliumi keresztyénség gondolkodásának középpontjában ma is ez a két igazság áll. Ahol pedig nem, ott nem lehet evangéliumiról, s talán keresztyénségrõl sem beszélni. A mai kor veszélye abban rejlik, hogy miközben elméletben sokan egyetértenek a két alapigazsággal, a gyakorlatban elhajoltak tõlük.
A Sola Scriptura egyszerûen azt jelentette, hogy az Egyház nem tanít és nem gyakorol semmi olyat, ami nincs összhangban a Szentírással. A Szentírás (a Biblia 66 könyve) az egyetlen forrása és irányelve a keresztyén ismeretnek. Az életben sok más forrásból szerzünk ismeretet. Hitbeli kérdésekben és gyakorlatban azonban a Szentírásnak egyedülálló fennhatósága van. A tradíciók csak olyan mértékben, és csak abban az esetben érvényesek ránk nézve, amennyiben az írott Igével összhangban vannak. Napjainkban olyan új eszmeáramlatok törtek a felszínre, amelyek ezt a fennhatóságot közvetlenül fenyegetik. Ezek az eszmeáramlatok olyan gyökerekkel rendelkeznek, amelyeket pl. a Francia Hitvallás (1559) "szokások, számok, emberi bölcsesség, vélemény… látomások, csodák" megnevezéssel illet. Noha a Szentírás teljes mértékben elegendõ útmutatást tartalmaz az evangélium tartalmára, hirdetésére; a lelkigondozásra; az élõ Isten imádatára vonatkozóan, ma mégis sok más forrásból igyekszünk információt szerezni a fentiekkel kapcsolatban. Akik azonban ragaszkodnak a Sola Scriptura alapelvéhez, azok hûek maradnak legalább a következõ elvekhez:

A Szentírás alapvetõen szükséges. Mivel Isten szent, az emberiség pedig teljes mértékben bûnös. Az emberi szív és gondolkodás romlottsága az objektív kijelentés hiányában teljesen torz képet alkotna Istenrõl. Az emberiség képtelen megismerni Istent a Szentírásban adott kijelentés nélkül. A kegyelem, a megváltás tana emberi ésszel felfoghatatlan és minden elképzelést felülmúl. A Szentlélek csak az írott Igében jelenti ki ezeket számunkra.

A Szentírás mérvadó, és egyedüli tekintélyt követelõ. Az elõzõ állításból értelemszerûen következik ez. A katolikus egyház elfogadta az elõzõ pontot, de amikor Luther ragaszkodott ahhoz, hogy az Igének abszolút tekintélye van, az már elfogadhatatlan volt számukra. A (bûnös) emberek hagyományait a tökéletes és szent Isten Igéjével egyenlõ szintre emelni tilos! Az Ige tekintélyét azért is meg kell õrizni, mert Jézus Krisztus csakis és egyedül az Ige által vezeti Egyházát. Az Ige és a Szentlélek egymástól elválaszthatatlan. Ezért volt a Reformációban központi helye az igehirdetésnek, és azóta is minden ébredési mozgalomban. Ezért vannak komoly kétségeink a mai – többnyire karizmatikus – megújulásokkal, ahol az igehirdetés jelentõségét nagymértékben, vagy teljesen korlátozzák.

A Szentírás elegendõ. Mivel a Szentlélek jelen van az Ige kijelentésében, minden olyan tanítás, amely túlmegy az Írás keretein, elutasítandó. Itt nincs megalkuvás! A Reformáció idején is hasonló volt a helyzet, mint korunkban, de a reformátorok nem adták fel az Ige elégségességérõl vallott álláspontjukat. Ez nem mondható el a ma Egyházáról. A karizmatikusok a kijelentés folyamatosságáról és új kijelentésekrõl beszélnek, a teológusok filozófiai irányzatokat követnek, a gyülekezetek pedig a pszichológiát segítségül hívva a humán potenciál erõsítésén fáradoznak. Mindez a Szentírás elégségességének egyre nagyobb mérvû feladását jelenti.

A Szentírás könnyen érthetõ. Ez azt jelenti, hogy az Ige világos, egyszerû, nincsenek benne titkos jelentések, amelyek csak a beavatottak számára érthetõek. Nincs szükség ekkléziológiai szakértõkre, akik közvetítik az átlag-keresztyénnek Isten üzenetét. Ez nem jelenti a tudományos munka, vagy a lelkipásztorok teológusi képzettségének lebecsülését. Éppen ellenkezõleg! A reformátorok a pásztor-tanítói hivatalt nagy megtiszteltetésben részesítették, mivel a Szentírást is nagyra becsülték.

A Szentírás tökéletes. Isten Szava tévedhetetlen és hibátlan. Az élet minden területére vonatkozólag. Ahol a tudomány vagy a történelmi-archeológiai adatok ellentmondanak a Szentírásnak, ott nem az Igét kell a tudományokhoz hajlítani, hanem tovább kell keresni, míg a tudományok nem egyeznek az Igével. Ez egyben jelenti a Szentírás szó szerint vételét. Mit gondoljunk akkor azokról, akik a Biblia elsõ lapjaira azt mondják, hogy azt nem kell úgy venni, ahogy írva van, – csak azért, mert világi tudományos beállítottságuk nem egyezik az Igével? Ha bibliai alapú tudományos feltételezésekre alkalmazzuk az általános relativitás elméletét, hozzáadva napjaink csillagászati és atomfizikai megfigyeléseit, – a hat napos (24 órás) bibliai teremtéstörténetet kapjuk eredményül! Mit gondoljunk azokról a tanításokról, amelyek szerint Mózes öt könyvét nem Mózes írta? Nevezhetõ-e keresztyénnek az a tanítás, amely magát Jézus Krisztust hazudtolja meg? A ma evangéliumi keresztyénei krízishelyzetnek néznek elébe, mert eltértek a Sola Scriptura alapelvétõl. A Szentírásnak csak relatív tekintélye van, helyette a tapasztalat kapott abszolút tekintélyt.
"Újjászülettél? Érzed az Úr gyógyító erejét? Tudsz beszélni nyelveken? Ugye milyen jó menni az Úr házába? A könnyem is kicsordult az ének hatására. Felemelõ érzés volt ezrekkel együtt lenni a stadionban!" Ilyen és ehhez hasonló mondatokat gyakran hallunk, olykor mi magunk is mondunk. Ritkán vizsgáljuk meg azonban, hogy vallásos tetteink, gyakorlataink a Szentírás alapján nyugszanak-e. Pedig az üdvözítõ hit nem a csodák, a megváltozott élet, a megrendítõ bizonyságtétel következménye.
– "Azért a hit hallásból van, a hallás pedig Isten Igéje által." (Rm. 10,17)

Ha a Szentírásnak abszolút tekintélyt adnánk, az sarkaiból forgatná ki életünket. A megszokottat, a beváltat. Az Ige megítélne minket, és rákényszerítene egy olyan újabb reformációra amely sok fájdalomba és áldozatba kerül. Nem vagyok biztos abban, hogy igazán akarjuk-e, vállaljuk-e ezt. Álljon itt figyelmeztetésül mindannyiunk számára a Péld. 29,1:
"Aki a feddésekre is nyakas marad, egyszer csak összetörik, gyógyíthatatlanul."


A másik reformátori alapigazság magában az evangéliumban van. A Sola Fide és ehhez kapcsolódóan a Sola Gratia és a Solus Christus az evangélium szíve. A reformátorok úgy tekintettek erre az alapigazságra, mint "amelyen az Egyház léte áll, vagy bukik". Vallották, hogy az újjászületés egyedül Isten munkája, amelyet a bûnös ember Jézus Krisztus kegyelmébõl, hit által elfogadhat. Isten üdvözítõ kegyelme egyszerûen azt jelenti, hogy az egyén semmit nem tehet érte, csak hittel elfogadhatja. A hangsúly Jézus Krisztus személyén és váltsághalálán van, nem azon, hogy mi megy végbe a bûnös szívében, vagy mit tesz a bûnös. Kegyelem plusz semmi más hoz üdvösséget a bûnösnek, és ez mind Krisztus érdeme. Semmit sem tehetek, semmit sem mutathatok fel, ami érdemessé tenne az üdvösségre. Semmivel nem járulhatok hozzá Isten kegyelméhez, abszolút semmivel!

A protestantizmus vegyes érzelmekkel viszonyult ehhez a tantételhez. Egyházról-egyházra haladva láthatjuk pl. az arminianizmus megnyilvánulásait, amely irányzataitól függõen több-kevesebb hangsúlyt fektetett a bûnös feladatára.A kegyelem egyben azt is jelenti, hogy Jézus Krisztus váltsághalála az egyetlen alap, amelyre tekintve Isten elfogadja a bûnöst. Ugyancsak Jézus Krisztus váltsága a vele való közösség alapja a Szentlélek által. A Szentlélek adja a hit és megtérés ajándékát – az evangéliumnak a Szentírásban kinyilatkoztatott hallása által. A Szentlelket pedig a megigazult bûnös az evangéliumban való hit által fogadja be. Nincs más lehetõség. Így magától értetõdõ, hogy az igehirdetés a kereszt evangéliumának hirdetése, annak legteljesebb teológiai értelmében. Minden igehirdetés – családról, szabadságról, házasságról, elhívásról stb. –, amelyben nem esik szó a keresztrõl, Jézus Krisztusról, nem egyéb, mint moralizálás.

Manapság sok szó esik megújulásról, ébredésrõl. Megnövekedett az ébredésért imádkozók száma. Mind többen bekapcsolódnak a TV-s tömegevangélizációk elõkészítésébe. A veszély itt az, hogy korunk nárcizmusa jobban jelen van életünkben, mint gondolnánk. A megnövekedett lelki komolyság még nem igazi megújulás. A tömegevangélizáció szubjektív élményt ad, a tanítvánnyá tétel – amelyre nézve igei parancsunk van, míg a tömegevangélizációra nincs! – ennél többet jelent. Szükségünk van a kegyelem evangéliumának tanítására, mint amely egyedül hoz igaz életet a Lélekben.
A kegyelem evangéliuma nélkül a megújulási vágy miszticizmusba torkollik. Miért? Mert az érzelmek, az átélések, a felbuzdulások öngerjesztõk, de nem új életet hoznak, hanem csak még több vágyat a megújulásra. Amíg Isten népe el nem kezdi Krisztus és a kereszt objektív evangéliumát hirdetni, nem várhatunk igazi ébredést. Ahol Isten Lelke kiárad, ott az embereket mindig két dolog foglalkoztatja: a Szentírás és az evangélium. Az lesz a vágyunk, hogy mindent Isten Szavának rendeljük alá. Krisztus helyettes szenvedése, a közbenjáró, a fõpap, a király Jézus lesz minden beszélgetés és istentisztelet középpontja. Ahol az Újszövetség Krisztusa ilyen mértékben betölti az emberek gondolkodását, ott beszélhetünk a Szentlélek csodatetteirõl. Amíg Krisztus vissza nem jön, fáradoznunk kell ennek a két alapigazságnak a helyreállításán. Túl sok választási lehetõségünk nincs. A Szentírás és az Evangélium mindenek fölött való tekintélye, vagy az elvilágiasodás. Közeledik az idõ, amikor nyilvánvalóvá lesz, ki Jézus Krisztus igaz tanítványa és ki az, aki csak szimpatizáns. A kettõ közötti különbség azonban örök élet kérdése.



Back
Back to Home Page